Tegnap vonattal jöttem haza Oroszlányból, a cégtől. Tudjátok: eladtam az autómat. :D Jelen pillanatban a légszennyezés csökkentése, a környezetvédelem és a világbéke jegyében élem utolsó munkanapjaim. :D

Az Oroszlány-Tatabánya táv nem túl hosszú, vonattal 18 perc, busszal 40 körül van. Ráadásul számomra érthetetlen okok miatt ezen a távon az új piros, légkondis, tiszta, hangszigetelt, majdnem új vonatokat használják. Nem mintha Oroszlány nagyon pici város lenne, de véleményem szerény nem túl jelentős és a vasúti forgalmát nézve egészen elhanyagolható. Persze a busz ócska, csuklós, koszos kivénhedt darab és még a jegy ára is drágább. Tehát vonattal mentem haza.

Tudni kell, hogy az oroszlányi vasúti állomás egészen kihalt körülbelül 10 perccel a vonat érkezése előttig. Akkor sem gyűlik össze 10-20 embernél több és ezek között is van olyan, aki épp csak vár valakit. Pénztár ugyan van, de délután fél 6-kor már erősen zárva. Vonatjegyet tehát csak a vonaton lehet váltani, kemény 250 forintért a teljesárút. (A Tatabányától való távolság körülbelül 15-20 km.)

A kalauznak az első megállóig színét sem látni. Valamikor a 2. állomás előtt viszont megjelenik és elkéri a nemlétező jegyemet. Persze mondom nincs, így szeretném ha adna egyet. Elő is veszi a modern, kis digitális jegykiadó gépecskéjét (hová fejlődött a MÁV!), én meg kikotrok egy 200-ast a pénztárcámból és keresem a hozzávaló 50 forintot. Az ürge (középkorú, kedves mosolyú férfiember) felnéz a masinájából és mosolyogva megkérdezi, hogy valóban szükségem van-e a jegyre. Persze egyből tudom mire gondol, mert Viktorral év elején, ugyanezen a vasúti vonalon már egyszer eljátszottuk ugyanezt a jelenetet, egy ugyancsak kedves mosolyú, fiatal kalauzzal. Persze a pénzemnek én sem vagyok ellensége és lévén együttérző, megértő nőszemély (én is tudom milyen amikor kevés fizetésből kell megélni), azt mondom, nem kell a jegy. Erre a kalauz megkér adjak neki egy százast, hadd legyen több aprója. Adtam neki 150-et. Csupán azért mert nekem ennyi apróm volt, neki meg ettől talán picivel jobb napja lesz.

Igazság szerint nem háborodtam fel. Szomorúnak tartom azt, hogy itt tartunk. Érdekes módon a vonaton senki sem rendezett emiatt jelenetet, pedig hallottam hogy a kalauz több emberrel is eljátszotta a fenti párbeszédet.

Ez pusztán egy apróság volt a hétköznapjaimból. Tegnap óta viszont sokat jár ezen az eszem. Úgy érzem, hogy amíg ezeket az apró gondokat, problémákat sem tudjuk megoldani, addig nem is remélhetjük, hogy jobb lehet a helyzet Magyarországon. :(