Pénteken volt a céges búcsúbulim. Már előre sejthető volt, hogy nem kellene erőltetni a dolgot. Ám mint olvashattátok korában, mivel az igazgató hívta meg a társaságot, ezért úgy gondoltam azt a néhány órát így utóljára talán még kibírom velük.

A csapat: 5 magyar (a kezdő csapat, akikkel anno 2 éve kis eltérésekkel együtt kezdtünk a cégnél) és négy japán (illetve 3 és fél: az igazgató, a termelési vezető, a logisztikai assistant manager és a HR manager, aki ugyan magyar, de ezer éve Japánban él).

A hely: Byron Club Étterem Tatabányán. Hát... Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem az az étterem ahol az éttlapon szereplő kaják és piák fele nem rendelhető, illetve még ásványvíz sincs, az nekem nem étterem.

Az első dolog amin kiakadtam, hogy a japán kollégák nem tudták eldönteni ki és hogyan fizesse a vacsorát. Szerintem: ha az igazgató összehívja a népet egy étteremben, kutya kötelessége fizetni. A cég amúgy is el tud számolni üzleti ebédeket, vacsorákat. Egy szóval kifejezve: GÁZ! A végén persze ők fizettek, bár nagy a gyanúm, hogy saját zsebből és többnyire a sok alkohol hatására. De hol érdekel?!

Persze a magyar fiaink néhány sör-vodka után már egész jól érezték magukat. Rajtam a koktél annyira nem segített, mert ülőhelyemet tekintve a japán-magyar csapat határán ültem. Persze a japók japánul, a magyarok magyarul beszélgettek, így közös témáról szó sem lehetett. A vacsi elején megpróbáltam udvariasan válaszolni a japán részről felmerülő néhány kérdésre, majd mikor arról kezdtek el vitatkozni hol található Írország, végképp elvesztettem az érdeklődésemet a dolog iránt.

Ósszességében ennyit mondhatok erről a nagyszerű eseményről: NO COMMENT.